A Nyaklánc ereje

Mikor felébredtem, azon törtem a fejem, hogy milyen természetfeletti erővel bírhat a nyaklánc. Felöltöztem és lementem reggelizni. Apa már ott várt engem az étkezőben. És fel is tett nekem egy kérdést, amire nem szívesen mondtam meg az igazat.
- Jó reggelt kislányom!
- Neked is apu!
Ekkor, már éreztem, hogy semmi jó nem sülhet ki abból, amit kérdezni fog.
-Merre jártál késő este? -Mert felmentem a szobádba és sehol sem láttalak!
Most az egyszer muszáj voltam hazudni neki. Hiszen nem mondhattam el, hogy Ronnal voltam, mert biztosan kitalálna valamilyen büntit.
-Őőő...a suli után elmentünk néhány barátommal, egy buliba...-mondtam neki félő hangon. És ő csak annyit mondott, hogy jól van, semmi gond. Gyorsan megettem a reggelit és már siettem is az iskolába. Félúton találkoztam Claire-el. Oda mentem hozzá, és bocsánatot kértem tőle azért, mert nem tudtam elmenni délután hozzá.
-Szia Claire! -Bocsi, hogy nem tudtam tegnap elmenni, de az egész napomat Ronnal töltöttem.
-Semmi baj Anne!
Azzal hátat fordított nekem, s elindult.Nem értem. Miért ilyen furcsa ez a lány mindig? Utána kiabáltam, nem hagytam annyiban a dolgot:
-Mi a baj Claire? Várj már kérlek! Valamit igazán mondhatnál!
Nem válaszolt... Én meg csak álltam, azt sem tudtam, hogy mi történik.
-Nem lenne kedved most eljönni velem az erdőbe Anne? - kérdezte furcsa hangon.
-Hát..nem is tudom....
-Naaa..gyere...nem lesz semmi gond. Te akartál annyira beszélgetni.
Nem akartam menni, és lógni a suliból...de..szerintem köze lehetett a nyaklánchoz, ezért beleegyeztem, hogy elmegyek vele. Amikor odaértünk, minden olyan más lett...minden elcsendesült.
-Anne...figyelj! Tudom, hogy megbízhatok benned, ezért is mondom el neked amire kíváncsi vagy már egy ideje. Sokszor furának vagy ijesztőnek tűnhetek, de nem kell félned tőlem...-kezdte Claire, de a szavaiba vágtam.
-Nem! Fogalmad sincs, milyen ez nekem...fogalmad sincs, hogy mit érzek, amikor szinte lángol a szemed és úgy nézel rám , mintha azonnal meg akarnál ölni. Nem értem, hogy mi történik...esküszöm kezdem azt hinni, hogy valami nincs rendben veled!-támadtam le dühösen.
-Én...én annyira sajnálom! Tudtam, hogy okos lány vagy, és előbb utóbb feltűnik majd neked, hogy nem vagyok olyan, mint az átlagos emberek. Mert nem is vagyok ember...Anne...én nem vagyok más, mint...-ekkor megszólalt a telefonom. Ron volt az. Felvettem és mire odanéztem Claire már el is tűnt.
Mindenképp találkozni akart velem, még aznap! Nem tudtam mit mondjak, hisz nagyon érdekelt az, amibe Claire belekezdett. Nem mondtam neki semmit biztosra, csak hogy majd visszatérünk rá. Elsiettem a termembe, majd egy óra múlva felhívtam Claire-t, hogy jó lenne ha végig mondaná azt, amibe belekezdett. Nem tiltakozott egy percig sem, azt mondta várjam meg suli után és mindent megbeszélünk. Remélem most végre mindent megtudok a nyakláncról és róla is... (Folytatjuk)


Irina & Darren

A Nagy Találkozás

Amikor Claire elmondta nekem, hogy ez a nyaklánc valaha
Gabriel Arkangyalé volt, azóta csak azon töröm a fejem, hogy milyen képességgel bírhat. Hiába Szkeptikus voltam ezekkel a mágikus dolgokkal szemben, de valahogy úgy éreztem, mintha kezdene hozzámnőni a lánc. De sebaj...majd délután hátha mutat valami olyasmit, amiről hihetőbb lesz a dolog. Mert most ugyebár át kell mennem Ronékhoz. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy melyik ruhámat vegyem fel, a nagy találkozásra. Ahogy nézegettem a ruháimat, csak egy olyan előkelő volt, ami pont arra az alkalomra illett. Sötét színű volt, a kivágásánál, gyöngyök sorakoztak...na de mostmár elég a beszédből!...Át kell mennem Ron-hoz. Még megigazítotam magamon a ruhát, és már indultam is. Ahogy odaértem, láthattam azt a gyönyörű szép házukat. Két  emelet magas volt, a szinesítés, olyan narancssárgás lehetett...a kapuk vasból lehettek, és feketék voltak. Odaálltam az ajtóhoz, és bekopogtam...remélve, hogy Ron nyitja majd ki az ajtót. De tévedtem. Egy lány volt az, aki nagyon szép volt. Sötét barna haja, csak úgy lobogott a szélben. És illedelmesen bemutatkozott.
-Szia! Janette Peterson-nak hívnak. 
Már hirtelen, kezdtem azt hinni, hogy Ron egyik barátnője, de mégsem..talán, a huga lehetett.
-Szia! Engem Josephinának hívnak.
-Ron itthon van? Kérdeztem vidám hangon.
-Persze! Gyere be nyugodtan.
Amikor beléptem a házba, a szám tátva maradt. Egyszerűen, nem akartam hinni a szememnek. Ez olyan volt nekem, mint valami kis mesébe csöppentem volna. Azt hittem, hogy csak álmodom az egészet. A ház belseje nagyon gyönyörű volt. Mindenféle díszletek voltak benne. Aztán mikor Ron lejött az emeletről, megfogta a kezem és körbevezetett. Mindent olyan jónak, és tökéletesnek találtam. Felvitt a szobájába, ami az emeleten van. Bementünk és leültetett az ágyára. A kezébe vett valamit. 2 darab jegy volt az. Megkérdezte tőlem, hogy nem-e mennék el vele a ma esti koncertre. Én, meg persze, hogy igent mondtam neki mivel nagyon szeretem... Lassan beesteledett, és nekem haza kellett mennem. Megköszöntem, ezt a szép napot Ronnak, ő adott nekem egy puszit, én meg annyira elvörösödtem, mint egy alma. Gyorsan hazaszaladtam és lefeküdtem az ágyamba. 

A Rejtélyes Nyaklánc

Mikor felébredtem, az első dolgom az volt, hogy utána járjak az interneten, ennek a régi nyakláncnak. Olyan ezüstözött színű volt, és a közepében, egy vöröses színű gyöngy, vagy valami gyémánt lehetett. De nagyon hasonlított, egy kereszthez. Rákerestem az interneten, és ott azt írja, hogy a kereszteket, fából, és kőből is készítették...de ez egyik sem volt...ez inkább fém volt. tíz perc elteltével, találtam, egy másik oldalt...és ott volt ez a kereszthez hasonló nyaklánc. A neve Angyali kereszt. 1731-körül jelent meg, ez a szimbólum, ami fém, és fa keveréke volt...jelenleg, csak enyi érdekességet tudtam meg róla, de még azt ki kell derítenem, hogy kié lehetett...Csak már siettem, mert ma Claire-el megbeszéltem, egy találkozót, annak az érdekében, hogy nem-e tud valamit a keresztről. Tehát elindultam. Ahogy megérkeztem, Claire nagyot nézett rám, és a keresztemre.
-Anne, honnan van ez a kereszt?..kérdezte egy kicsit remegő hangon.
-Hát...a tegnapi bálon találtam, az egyik szobában, és annyira megtetszett, hogy elhoztam...reméltem, hogy te tudsz mondani nekem, róla valami fontos információt!
Claire, vagy két percig, meg sem szólalt. De én már azért is rákérdeztem.
-Mi a baj?
-ööö...semmi...megnézhetném a nyakláncot?
-Persze!
Odaadtam neki, és amikor megfogta, mintha ugyan az történne vele, mint velem tegnap a bálon. Hófehérre sápadt az arca, de nem tudom, hogy mitől. Utána visszaadta a kezembe a láncot, és elkezdte mesélni, hogy honnan van ez a kereszt.
-Figyelj Anne...én sokat járok könyvtárba, és olvastam már erről a keresztről...és higgyj nekem, hogy ez a lánc, nem más, mint az egyik Arkangyalé.
-Arkangyal?...Kérdeztem döbbenten.
-Igen!
-És mik azok az arkangyalok?
-Hát...ők magas rangú angyalok. Hét Arkangyalt ismer, a mi vallásunk, akik a legismertebbek: Raphael, Gabriel, Michael, és Uriel.
-A másik három neve, az már bizonytalan.
-Rendben...értem Claire, köszi, hogy elmondtad ezeket nekem.
-Várj Anne!...Még nem is mondtam, hogy ez a nyaklánc, melyik Arkangyalé volt.
-Akkor mondd!! 
-Gabrielé...Ő az Erő, és a remény angyala. A követői, pedig papok.-És aki a nyakláncát hordja, az nagy erőre tesz szert, ha hiszed, ha nem.
-Hát figyi Claire, én az ilyenekbe, aligha tudok hinni.
-Nem baj Anne! Holnap találkozzunk az erdőben, és mutatok neked valamit.... jó?
-Rendben. válaszoltam, olyan szkeptikusan. Mert én nem hiszek az ilyen varázslatokban.
-Akkor jó! Holnap délután 5 órakkor megfelel neked?
-Persze!
Amikor egy fél másodpercre hátranéztem, és utána vissza, Claire azon nyomban eltűnt...nem tudom, hogy hogy csinálja ezeket. Jézusom...elfeledkeztem arról, hogy Ron meghívott ma hozzájuk...na nem baj, majd holnap reggel átnézek, mert délután Claire-el leszek.            

A bál után

1999. szeptember 11.




Kedves naplóm!
Nagyon érdekes estém volt tegnap. Egyre jobban megbizonyosodom abban, hogy itt valami tényleg nincs rendjén a barátaimmal...El is mesélem neked, hogy mi történt.


Ron megjött értem, és amikor meglátott, nem tudta levenni rólam a szemét. Talán azért, mert anyukám egyik ruháját vettem fel. Nagyon szép. Sötétkék, hosszú és gyönyörű kövekkel van díszítve a kivágásánál. Na jó, ez annyira nem is lényeges, hanem inkább az, hogy mi történt az este folyamán.
Megérkeztünk a bál helyszínére. Egy nagyon régi de mesés kastélyszállóban tartották az rendezvényt. Tetszett a hely, tele volt titokzatos szobákkal az emelet. Az egyikben találtam is valamit, ami nagyon rejtélyes és talán megváltoztatja az egész hátralévő életemet.

Ahogy beléptem, a szobába, olyan érzés fogott el, mintha valami taszítana belűlről...de nem foglalkoztam vele.Megláttam egy nyakláncot, és nem bírtam róla levenni a szememet. Nagyon réginek tűnt, de az engem nem érdekelt...megfogtam, és beletettem a nyakamba...azután, egy kép jelent meg előttem, szerintem, valami látomás volt.
Először nagyon megijedtem, de utána elgondolkoztam azon, hogy csak a koktél az oka. Azután lementem Ronékhoz, és nem törődtem semmi mással, csak vele...Amikor rámnézett, azokkal a gyönyörű szemeivel, annyira kipirultam, hogy még én magam sem hittem volna, hogy ennyire kellemetlen helyzetbe kerülök.
-Kijönnél velem egy kicsit Anne?...Kérdezte Ron. Mikor már azt sem tudtam, hogy hol is vagyok.
-Persze! Szerintem, valamit kérdezni akart tőlem.
-Holnap eljönnél hozzánk?...Szeretnélek bemutatni a családomnak.
Ezen nagyon elgondolkodtam, és mondtam neki, hogy még átgondolom.
Aztán visszamentünk a bálba, és addig táncoltunk, ameddig csak a lábunk bírta. Csak egy dolog van, ami nem hagy nyugodni.Ez a nyaklánc. De sebaj, majd holnap kiderítem, és utána járok, hogy kié lehetett. Ron hazakísért, és kaptam tőle egy puszit, életemben először. Annyira boldog voltam, hogy ezt a pillanatot, senki sem ronthatta volna el, csak az apám. 
De szerencsére ő már réges rég aludt.


Irina & Darren                  

Egy héttel később....

1999. szeptember 10.


Most este 7 óra van. Folytatom a naplómat.
Már vége a hétnek,  és egyre jobban beilleszkedtem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fog menni. Mindezt Ron-nak köszönhetem. Ha ő nem lenne, fogalmam sincs, mit tettem volna. Nagyon boldog vagyok, hiszen apa megengedte, hogy elmenjek a  tanévnyitó bálra. Most jut eszembe, hogy Ronald 8-ra itt lesz értem,
és még sehol sem tartok...Nembaj, majd várakozik picit, addig leírom mi történt velem a héten.
Nos, a második nap már minden könnyebben ment. Jól megbarátkoztam az osztály társaimmal,
és úgy gondolom, hogy talán meg is szerettek egy picit. Az egész hét, mondhatni unalmasan telt, csak egyik bemutatkozás a másik után, a kérdezgetések stb.. stb..
De volt egy nap amit szerintem egész életemben nem fogok elfelejteni. Csütörtökön későn jöttem haza, mert a
kémia tanárom benn tartott minket délután, mivel újabb kísérleteket mutatott be. Utálom a kémiát, de muszáj volt ott maradnom, mivel a papa nagyon mérges lett volna rám. Így hát 5 körül indultam haza. Egyedül mentem, mert
mindenkinek dolga akadt. Az úton nagyon sötét volt, kicsit féltem is. A külvárosban lakunk és elég messze a sulitól. Körülbelül egy óra mire hazaérek. Szóval igyekeztem hazafelé és lábaimat egyre gyorsabban kapkodtam. Az úton kétoldalt fák vannak, és őszintén szólva nagyon félelmetesek. Pár denevér is elszállt felettem akkor kicsit meg is ugrottam. Akkor történt az, ami megrémisztett. Ahogy félre néztem, a fák között alakokat vettem észre. Fogalmam sem volt, kik lehetnek azok, de a szívem még gyorsabban vert. Odanézni sem mertem, de valami mégis arra késztetett, hogy közelebb menjek, s megtudjam kik azok. Elbújtam egy nagyobb fánál és kíváncsian figyeltem a dolgokat. Ekkor megpillantottam egy ismerős arcot. Claire volt az.
-Jézusom, vajon mit csinálhat itt ilyenkor? És kik a többiek?- kérdeztem magamtól.
Erőt vettem magamon, és oda indultam. Gondoltam nem történhet semmi, hiszen Claire a barátnőm, biztosan örülni fog majd nekem és meg is kérdezem tőle, hogy miért nem maradt kémián.
Amint közeledtem feléjük, minden elcsendesült, s a többi alak már el is tűnt egy szempillantás alatt.
- Szia! Te mit csinálsz itt ilyenkor?-kérdeztem meglepődötten.
- Sziiiiaaaa Anne! Neked már otthon kéne lenned, nemde?- szólt vissza Claire, kicsit fura hangnemmel.
- A tanár azt kérte, hogy maradjunk benn, mert újabb kísérleteket mutat. Te is tudod milyen. De még mindig nem válaszoltál nekem. Kik voltak azok, és miért vagy itt?
- Ők csak a barátaim voltak egy másik városból. Semmi különöset nem csináltunk, csak találtunk itt egy döglött baglyot és az volt annyira érdekes.
- Ohh..értem. Megnézhetem?
- Persze, de nehogy megijedj!
Ekkor megpillantottam a halott kis állatot. Szörnyű látvány volt. A földön körülötte csak vért láttam.
- Ez tényleg csúnya. Mi történhetett vele?
- Nem tudjuk. Mi is pont ezt akartuk kideríteni, de akkor jöttél te és a barátaim nem nagyon szeretnek ismerkedni. Ők másabbak, mint mi. Na de nekem mennem kell, várnak már otthon. Holnap majd találkozhatunk, ha gondolod. Jó éjt! Szia!
- Rendben. Szia! Neked is jó éjt!
Ezután elindultam, de a fejemből még most sem megy ki a dolog. Miért másabbak a barátai? Miért érdekelte őket egy bagoly? És miért volt annyira furcsa Claire arca? A szemei....
Uh...csengettek. Megjött Ron. Én meg még sehol sem tartok. Gyorsan megyek és felkapok valamit.
Holnap folytatlak kedves naplóm.


Irina & Darren

A beilleszkedés

1999.szeptember 5.




Már késő este van, azt hiszem olyan 11 óra körül lehet. Apa még nincs itthon, talán megint megbeszélése van a gyárban. Kicsit fáradt vagyok, hisz a mai nap volt az első a sulimban. Már aludnom kéne, de mégis leírom, hogy mi történt velem.


Reggel 7-kor indultam, kicsit féltem, de útközben találkoztam Ronald-al, és akkor már biztonságosabbnak tűnt minden. Az iskola hatalmas volt, már messziről láttam a fehér falait. Azt hiszem, 3 emelet magas lehet. Az ajtó előtt rengeteg tanuló állt, és érdeklődően figyeltek minket. Ronald megfogta a kezem, és a fülembe suttogott: - Ne izgulj már annyira! Nem lesz semmi gond.
Tudtam, hogy ő csak a jót akarja nekem, így próbáltam bátrabbnak tűnni, s belenézni a többiek szemébe.
Beléptünk a suliba, s a szívem egyre gyorsabban vert. Észre sem vettem, hogy Ronald hirtelen félrehúz és kiabál a folyosó végére. Odamentünk, és ő bemutatott a barátainak.
-Sziasztok! Ő itt Josephina, nagyon jó barátom.
-Hello! Én Adam vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.
-Szia! Claire vagyok, örvendek!
Én szinte meg sem tudtam szólalni, annyira gyorsan történt minden.
-Őőőő...Sziasztok! Én is nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek.
-Kiskorom óta ismerjük egymást, szerintem jól meglesz veletek-mondta Ronald, és elsietett a tantermébe.
A barátai nagyon kedvesek voltak, körbevezettek és segítettek nekem mindenben. Közülük talán Claire volt az, aki nyugodtabbnak tűnt, mert a többiek elég fura módon viselkedtek...
Nos, amikor véget értek az óráim, Ron az ajtó előtt megvárt és együtt jöttünk haza. Kérdezgette, hogy hogyan éreztem magam és milyenek a barátai. Én csak az igazat mondtam el, hogy furán viselkedtek és, hogy Claire szinte már túlságosan is kedves volt velem. Ő csak azt mondta, hogy ebben nincs semmi különös, ők ilyen jó fejek. Mielőtt bejöttem, még a ház előtt megpuszilt és azt mondta: - Álmodj szépeket Anne!
Ez a mondat nagyon megnyugtató volt számomra és örülök, hogy ő az én legjobb barátom.


Nah, már nagyon álmos vagyok, többet most nem írok...Holnap majd részletesebben.
Remélem megvársz kedves naplóm...

I. Fejezet

A kezdetek






Nos én egy 17 éves lány vagyok aki most kezdi el írni első naplóját.


1982.március 23-án születtem Edinburgh-ben, mint Josephina Anne Alexander. Az édesanyámról nem sokat, szinte semmit sem tudok, mert ő a születésem napján meghalt. Ezután tehát az édesapám nevelt és vigyázott rám. Olykor már túlságosan is. Az emberek nem voltak velem barátságosak, sőt inkább ellenszenvesek, egyet kivéve: Ronald Peterson-t. Ő már kiskorom óta belém volt zúgva. Sosem kérdezgetett, nem zaklatott, pedig majd megőrült értem. A Peterson család eléggé fennhéjázó és előkelő család volt. Hatalmas házuk, mintha a levegőbe épült volna. Engem mégsem tartott vissza semmi attól, hogy találkozzak az egyetlen barátommal. Minden nap együtt játszottunk és viccelődtünk. Olyankor felszabadultnak éreztem magam, és ha csak egy percre is, de megfeledkeztem az engem ért csalódásokról, fájdalmakról. Sajnos ez nem tarthatott örökké, hiszen az édesapám éles ellentétben állt az ő családjával már hosszú évek óta. Sosem tudtam az okát, és nem is mertem megkérdezni, mivel olyankor nagyon bosszús lett a papa. Lassan eljön az a nap, amikor elkezdődik az iskola, és amitől már annyira félek. Nem tudom, milyen leszek majd mások szemében, de igyekszem a legjobb benyomást kelteni....