1999. szeptember 11.
Kedves naplóm!
Nagyon érdekes estém volt tegnap. Egyre jobban megbizonyosodom abban, hogy itt valami tényleg nincs rendjén a barátaimmal...El is mesélem neked, hogy mi történt.
Ron megjött értem, és amikor meglátott, nem tudta levenni rólam a szemét. Talán azért, mert anyukám egyik ruháját vettem fel. Nagyon szép. Sötétkék, hosszú és gyönyörű kövekkel van díszítve a kivágásánál. Na jó, ez annyira nem is lényeges, hanem inkább az, hogy mi történt az este folyamán.
Megérkeztünk a bál helyszínére. Egy nagyon régi de mesés kastélyszállóban tartották az rendezvényt. Tetszett a hely, tele volt titokzatos szobákkal az emelet. Az egyikben találtam is valamit, ami nagyon rejtélyes és talán megváltoztatja az egész hátralévő életemet.
Ahogy beléptem, a szobába, olyan érzés fogott el, mintha valami taszítana belűlről...de nem foglalkoztam vele.Megláttam egy nyakláncot, és nem bírtam róla levenni a szememet. Nagyon réginek tűnt, de az engem nem érdekelt...megfogtam, és beletettem a nyakamba...azután, egy kép jelent meg előttem, szerintem, valami látomás volt.
Először nagyon megijedtem, de utána elgondolkoztam azon, hogy csak a koktél az oka. Azután lementem Ronékhoz, és nem törődtem semmi mással, csak vele...Amikor rámnézett, azokkal a gyönyörű szemeivel, annyira kipirultam, hogy még én magam sem hittem volna, hogy ennyire kellemetlen helyzetbe kerülök.
-Kijönnél velem egy kicsit Anne?...Kérdezte Ron. Mikor már azt sem tudtam, hogy hol is vagyok.
-Persze! Szerintem, valamit kérdezni akart tőlem.
-Holnap eljönnél hozzánk?...Szeretnélek bemutatni a családomnak.
Ezen nagyon elgondolkodtam, és mondtam neki, hogy még átgondolom.
Aztán visszamentünk a bálba, és addig táncoltunk, ameddig csak a lábunk bírta. Csak egy dolog van, ami nem hagy nyugodni.Ez a nyaklánc. De sebaj, majd holnap kiderítem, és utána járok, hogy kié lehetett. Ron hazakísért, és kaptam tőle egy puszit, életemben először. Annyira boldog voltam, hogy ezt a pillanatot, senki sem ronthatta volna el, csak az apám.
De szerencsére ő már réges rég aludt.
Irina & Darren
1999. szeptember 10.
Most este 7 óra van. Folytatom a naplómat.
Már vége a hétnek, és egyre jobban beilleszkedtem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fog menni. Mindezt Ron-nak köszönhetem. Ha ő nem lenne, fogalmam sincs, mit tettem volna. Nagyon boldog vagyok, hiszen apa megengedte, hogy elmenjek a tanévnyitó bálra. Most jut eszembe, hogy Ronald 8-ra itt lesz értem,
és még sehol sem tartok...Nembaj, majd várakozik picit, addig leírom mi történt velem a héten.
Nos, a második nap már minden könnyebben ment. Jól megbarátkoztam az osztály társaimmal,
és úgy gondolom, hogy talán meg is szerettek egy picit. Az egész hét, mondhatni unalmasan telt, csak egyik bemutatkozás a másik után, a kérdezgetések stb.. stb..
De volt egy nap amit szerintem egész életemben nem fogok elfelejteni. Csütörtökön későn jöttem haza, mert a
kémia tanárom benn tartott minket délután, mivel újabb kísérleteket mutatott be. Utálom a kémiát, de muszáj volt ott maradnom, mivel a papa nagyon mérges lett volna rám. Így hát 5 körül indultam haza. Egyedül mentem, mert
mindenkinek dolga akadt. Az úton nagyon sötét volt, kicsit féltem is. A külvárosban lakunk és elég messze a sulitól. Körülbelül egy óra mire hazaérek. Szóval igyekeztem hazafelé és lábaimat egyre gyorsabban kapkodtam. Az úton kétoldalt fák vannak, és őszintén szólva nagyon félelmetesek. Pár denevér is elszállt felettem akkor kicsit meg is ugrottam. Akkor történt az, ami megrémisztett. Ahogy félre néztem, a fák között alakokat vettem észre. Fogalmam sem volt, kik lehetnek azok, de a szívem még gyorsabban vert. Odanézni sem mertem, de valami mégis arra késztetett, hogy közelebb menjek, s megtudjam kik azok. Elbújtam egy nagyobb fánál és kíváncsian figyeltem a dolgokat. Ekkor megpillantottam egy ismerős arcot. Claire volt az.
-Jézusom, vajon mit csinálhat itt ilyenkor? És kik a többiek?- kérdeztem magamtól.
Erőt vettem magamon, és oda indultam. Gondoltam nem történhet semmi, hiszen Claire a barátnőm, biztosan örülni fog majd nekem és meg is kérdezem tőle, hogy miért nem maradt kémián.
Amint közeledtem feléjük, minden elcsendesült, s a többi alak már el is tűnt egy szempillantás alatt.
- Szia! Te mit csinálsz itt ilyenkor?-kérdeztem meglepődötten.
- Sziiiiaaaa Anne! Neked már otthon kéne lenned, nemde?- szólt vissza Claire, kicsit fura hangnemmel.
- A tanár azt kérte, hogy maradjunk benn, mert újabb kísérleteket mutat. Te is tudod milyen. De még mindig nem válaszoltál nekem. Kik voltak azok, és miért vagy itt?
- Ők csak a barátaim voltak egy másik városból. Semmi különöset nem csináltunk, csak találtunk itt egy döglött baglyot és az volt annyira érdekes.
- Ohh..értem. Megnézhetem?
- Persze, de nehogy megijedj!
Ekkor megpillantottam a halott kis állatot. Szörnyű látvány volt. A földön körülötte csak vért láttam.
- Ez tényleg csúnya. Mi történhetett vele?
- Nem tudjuk. Mi is pont ezt akartuk kideríteni, de akkor jöttél te és a barátaim nem nagyon szeretnek ismerkedni. Ők másabbak, mint mi. Na de nekem mennem kell, várnak már otthon. Holnap majd találkozhatunk, ha gondolod. Jó éjt! Szia!
- Rendben. Szia! Neked is jó éjt!
Ezután elindultam, de a fejemből még most sem megy ki a dolog. Miért másabbak a barátai? Miért érdekelte őket egy bagoly? És miért volt annyira furcsa Claire arca? A szemei....
Uh...csengettek. Megjött Ron. Én meg még sehol sem tartok. Gyorsan megyek és felkapok valamit.
Holnap folytatlak kedves naplóm.
Irina & Darren
1999.szeptember 5.
Már késő este van, azt hiszem olyan 11 óra körül lehet. Apa még nincs itthon, talán megint megbeszélése van a gyárban. Kicsit fáradt vagyok, hisz a mai nap volt az első a sulimban. Már aludnom kéne, de mégis leírom, hogy mi történt velem.
Reggel 7-kor indultam, kicsit féltem, de útközben találkoztam Ronald-al, és akkor már biztonságosabbnak tűnt minden. Az iskola hatalmas volt, már messziről láttam a fehér falait. Azt hiszem, 3 emelet magas lehet. Az ajtó előtt rengeteg tanuló állt, és érdeklődően figyeltek minket. Ronald megfogta a kezem, és a fülembe suttogott: - Ne izgulj már annyira! Nem lesz semmi gond.
Tudtam, hogy ő csak a jót akarja nekem, így próbáltam bátrabbnak tűnni, s belenézni a többiek szemébe.
Beléptünk a suliba, s a szívem egyre gyorsabban vert. Észre sem vettem, hogy Ronald hirtelen félrehúz és kiabál a folyosó végére. Odamentünk, és ő bemutatott a barátainak.
-Sziasztok! Ő itt Josephina, nagyon jó barátom.
-Hello! Én Adam vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.
-Szia! Claire vagyok, örvendek!
Én szinte meg sem tudtam szólalni, annyira gyorsan történt minden.
-Őőőő...Sziasztok! Én is nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek.
-Kiskorom óta ismerjük egymást, szerintem jól meglesz veletek-mondta Ronald, és elsietett a tantermébe.
A barátai nagyon kedvesek voltak, körbevezettek és segítettek nekem mindenben. Közülük talán Claire volt az, aki nyugodtabbnak tűnt, mert a többiek elég fura módon viselkedtek...
Nos, amikor véget értek az óráim, Ron az ajtó előtt megvárt és együtt jöttünk haza. Kérdezgette, hogy hogyan éreztem magam és milyenek a barátai. Én csak az igazat mondtam el, hogy furán viselkedtek és, hogy Claire szinte már túlságosan is kedves volt velem. Ő csak azt mondta, hogy ebben nincs semmi különös, ők ilyen jó fejek. Mielőtt bejöttem, még a ház előtt megpuszilt és azt mondta: - Álmodj szépeket Anne!
Ez a mondat nagyon megnyugtató volt számomra és örülök, hogy ő az én legjobb barátom.
Nah, már nagyon álmos vagyok, többet most nem írok...Holnap majd részletesebben.
Remélem megvársz kedves naplóm...
A kezdetek
Nos én egy 17 éves lány vagyok aki most kezdi el írni első naplóját.
1982.március 23-án születtem Edinburgh-ben, mint Josephina Anne Alexander. Az édesanyámról nem sokat, szinte semmit sem tudok, mert ő a születésem napján meghalt. Ezután tehát az édesapám nevelt és vigyázott rám. Olykor már túlságosan is. Az emberek nem voltak velem barátságosak, sőt inkább ellenszenvesek, egyet kivéve: Ronald Peterson-t. Ő már kiskorom óta belém volt zúgva. Sosem kérdezgetett, nem zaklatott, pedig majd megőrült értem. A Peterson család eléggé fennhéjázó és előkelő család volt. Hatalmas házuk, mintha a levegőbe épült volna. Engem mégsem tartott vissza semmi attól, hogy találkozzak az egyetlen barátommal. Minden nap együtt játszottunk és viccelődtünk. Olyankor felszabadultnak éreztem magam, és ha csak egy percre is, de megfeledkeztem az engem ért csalódásokról, fájdalmakról. Sajnos ez nem tarthatott örökké, hiszen az édesapám éles ellentétben állt az ő családjával már hosszú évek óta. Sosem tudtam az okát, és nem is mertem megkérdezni, mivel olyankor nagyon bosszús lett a papa. Lassan eljön az a nap, amikor elkezdődik az iskola, és amitől már annyira félek. Nem tudom, milyen leszek majd mások szemében, de igyekszem a legjobb benyomást kelteni....
"Az élet nem arra való, hogy mindig jól járjunk. Az életbe bele kell férnie kudarcoknak, vereségeknek, újrakezdéseknek is. Ez kifejleszt bennünk olyan tulajdonságokat, lehetőségeket, megismeréseket, amelyek a mindig párnázott úton rejtve maradnának."
