Sziasztok!

Az oldal Technikai okok miatt nem üzemel ! Amint elkészültünk a másik Weboldallal, itt tájékoztatunk titeket az új címről, mivel a történet folytatódik.

Irina&Darren

A múlt titkai II.

Remegtem. A hideg futkosott a hátamon Claire szavaitól. Először azt hittem, kezdek megbolondulni, de eszembe jutottak dolgok, olyasmik, amiket nem tudtam megmagyarázni. Ekkor bevillant az a kép, amit aznap este láttam, amikor felvettem a nyakláncot. Egy sötét és hideg hely, mindenütt vér, és halott emberek...Minden kezdett összeállni. Rájöttem, hogy nincs más út, meg kell hallgatnom őt. Lesz ami lesz, szembe nézek vele.
-Jó, rendben. Hallgatlak. Claire összehúzta szemöldökét, majd megkönnyebülten sóhajtott.
-Annyira örülök, hogy meghallgatsz Anne! El sem hiszed, hogy mennyire fontos ez. Szóval őő nem is tudom hol kezdjem...
-Talán az elején. Most már tudni akarok mindent! Úgyhogy hallani szeretném az egész történetet nem érdekel mennyire borzasztó vagy mennyire hosszú. Gyerünk! - utasítottam, olyan hangnemben, hogy nem ismertem magamra.
-Jól van. Nos, ez még réges rég történt, az 1600-as évek elején Erdélyben. Senki sem tudja, hogy pontosan hol, de egy őszi éjjel a halászok egy fiatal fiú holttestére bukkantak. Kiemelték a vízből és az egyik, közelben lakó paphoz vitték a testet. A papnak fogalma sem volt róla, mihez kezdjen, így hát a legkézenfekvőbb dolgot tette. Eltemették, ahogy akkoriban szokás volt. Teltek a napok, hetek, hónapok, mígnem az a hír járta, hogy egy úri család legfiatalabb sarja eltűnt. Mindenütt keresték, szinte felforgatták érte egész Erdélyt. A paphoz is eljutott a hír, így nem tudott nyugodni, elment hát a családhoz, hogy elmondja mit tett hónapokkal azelőtt. Azonnal rohantak a fiú sírjához, hogy kiássák, hátha a ruhája alapján felismerik a szülei. Ekkor döbbenetes dolog történt. Igaz, alig 3 hónapja esett meg a dolog, s a sír is érintetlen volt, de a testet nem találták benne.  Sikoltozások és jajveszékelések közepette hagyták el a helyet az emberek, csak a pap maradt ott egyedül. Döbbenten állt a gödör mellett. Lábai megmerevedtek a félelemtől s egy hang sem jött ki a torkán. Nem értette mi történik. Biztos volt benne, hogy azon az éjjel oda temették a fiút, és abban is biztos volt, hogy egy teljesen élettelen testek vittek hozzá. De ha valami csoda folytán feléledt és kimászott onnan, hogy lehet, hogy a sír teljesen érintetlen maradt. Sokáig tűnődött ezeken, s miután mindenki bolondnak tartotta, egyedül, saját magával vitatta meg a történteket. Egyre jobban belemerült a természet feletti dolgok vizsgálgatásába, mígnem maga is elhitte, hogy megbolondult. Nagy magányában papírra vetette az élményeit, s mivel senkije sem volt, úgy érezte nincs több dolga ezen a világon, így végzett magával. Ám halála hiába való volt, hiszen nem képzelődött és bolond sem volt. A fiú, később visszatért otthonába. Hatalmas bált rendeztek a tiszteletére. Vigadtak s örvendeztek. Fiatal lányok tucatjai ugrálták körül, s lesték minden óhaját. Azonban valami megváltozott. Victor többé már nem volt önmaga. Szeme parázslott a dühtől. Vérvörös tekintetével azonnal ölni tudott. Bőre olyan volt akár a fehér, színtiszta, szikrázó hó. Hangja, mint az őszi, simogató szellő s lehelete, olyan, mint a legédesebb és egyben legmérgezőbb kábítószer a világon. Az egykor félénk, vézna, gyönge fiúcskából a legszebb, legvadítóbb és legőrjítőbb férfi lett. Lányok, nők, asszonyok omlottak karjaiba, feladva házasságukat, lemondva vagyonukról, mit sem törődve az erkölccsel s az illemmel. De őt egyik sem érdekelte. Csak egyetlen lány. Az egyik szolgáló, Daciana. Úgy hírlik, hogy Victor, halála előtt, titokban találkozgatott a lánnyal a közeli erdőben. Akkoriban nem volt szabad egy nemesnek egy szolgálót szeretni, így senki sem tudott a titkukról. Mint később kiderült, Victort megfojtották s a folyóba dobták. Úgy tartják az egyik parasztlegény lehetett.Valószínűleg féltékeny volt, hisz ő is akarta Dacianát. Victor eltűnése után a lány teljesen összeomlott. Hiába vigasztalta a másik fiú, hiába ígért neki mindent, Daciana csak zokogott és zokogott. A paraszt később megunta, felhagyott a próbálkozásokkal, és továbbállt. A szolgálólány mindaddig míg Victor vissza nem tért, egy szót sem szólt senkinek, csak a szobájában sírt éjszakánként. Őszintén, teljes szívéből szerette a fiút. Így amikor újra megpillantotta őt, eltűnt minden szomorúsága, minden gyötrelme s nem törődve senkivel Victor karjaiba vetette magát. Érezte, hogy megváltozott, hogy sokkal erősebb és vonzóbb lett mint addig, de ügyet sem vetve rá, átadta magát neki. A fiút tovább már nem érdekelte semmi. Sem a szülei, sem a fivére. Felkapta a lányt és szó nélkül elrohant vele. Azután már senki sem halott róluk soha többé. Azt suttogták, hogy egyenesen a halálból tért vissza, hogy magával vigye igaz szerelmét...Hát..túl sokat nem tévedtek..-kuncogott Claire.
-Mi? Ezt meg hogy érted? Most akkor élőhalott volt, vagy mi?-kérdezősködtem ijedten.
-Nem egészen. Vámpír volt. Vagyis..még mindig az. Úgy, ahogy én is az vagyok és Ronald is az lett...mmm...de....lehet, hogy te is.. Nos az apád valójában nem a vér szerinti apád, és anyukád sem az volt, akit annak hittél. Az egyetlen és legjobb barátod vámpír, szóval semmi okod nincs rá, hogy itt maradj..hidd el..az apád nagyon jól meglesz nélküled is...úgyis... - miközben ezeket zúdította rám tekintete elkalandozott, mintha valahol máshol lenne, ekkor én a földre rogytam.Fogalmam sincs miért, egyszerűen nem éreztem a lábam. Zúgott a fülem és csak tompán hallottam Claire rémült hangját.
- Anne! Anne, jól vagy? Nézz rám, kérlek! Anne! Jézusom..most mit csináljak veled...Kérlek, maradj itt, hozok segítséget...csak...lélegezz..oké?..hallassz Anne? Én..annyira sajnálom..nem gon... - hangja olyan volt, mintha a föld alól szólna. Abban a pillanatban minden elsötétült körülöttem, már nem láttam az arcát. S nem hallottam semmit. Mintha lebegtem volna, a semmiben. Nem volt fájdalom, sem semmi. Csak az űr, ami elnyelt. Kellemes..olyan, mint amikor már félálomban vagy, és csak azt érzed, hogy zuhansz..a semmibe, anélkül, hogy földet érnél. Valahogy nem akartam, hogy vége legyen. De egy hang..egy ismerős hang. Ez...ez Ron.
 -Ron...Itt vagy? Ron...-fogalmam sincs, hogy hallotta e, de szólongatott, beszélt hozzám folyamatosan.
-Josephina! Itt vagyok...kérlek, nyisd ki a szemed! Kérlek! Claire hozd ide a kocsit! Gyerünk, siess! Nyugodj meg, semmi baj! Azonnal elviszlek innen, beviszünk a kórházba és minden rendben lesz ígérem.-hallottam, hogy zokog, de nem értettem miért. Jól voltam. Teljesen jól. Csak egyszerűen nem éreztem semmit. El akartam mondani neki, hogy ne aggódjon, de nem igazán tudtam megszólalni. Azt hiszem még tátogni sem. Ha meghaltam volna, akkor valószínűleg nem hallanám mit mondanak, és nem beszélnének arról, hogy kórházba visznek. Mi? Úristen..kórházba akarnak vinni? Ez szörnyű. Ez rosszabb, mint akármilyen történet, mint bármilyen horror film. Mindig utáltam a kórházakat, és az orvosok láttán is mindig hányinger kapott el. Miért nem értik meg, hogy jól vagyok. Csak segítsenek kinyitni a szám és a szemem, aztán majd adok én nekik. Ekkor éreztem valamit. Olyan, mintha valaki megölelt volna, csak ez sokkal erősebb s mohóbb volt. Majdnem fuldokoltam, szinte kiszorította belőlem a levegőt.
-Claire! Mit csináltál?! Mi történt vele? Nézz rá, falfehér és nincs magánál...Mit mondtál neki?! Claire! Nem megmondtam, hogy hagyd rám a dolgot?! Ezt el lehetett volna intézni másképp is. Tudtad, hogy ő nem fogékony az ilyen dolgokra, főleg nem úgy, hogy egyik napról a másikra a nyakába zúdítják, hogy az apja nem az apja, az anyja sem az, akiről meséltek neki, vámpír vagyok és hogy te is az vagy. Gratulálok..ezt jól megcsináltad ismételten. Pfff.... - így még sosem hallottam Ron-t. Számomra ez a hang ismeretlen volt. Miért ordítozott így? Szólni akartam, hogy hagyja békén Claire-t mert ő nem tehet semmiről. Ő nem tehet arról, hogy ilyen szegényes a képzelőerőm és hogy elájultam mert megtudtam, hogy eddig minden hazugság volt körülöttem, és hogy Ron vámpír lett és Claire is az. Jézusom! Vámpír? Mi van? Huhh..na álljunk csak meg..Ezt az egészet valószínűleg csak álmodom. Olyan hülye filmeket néztem mostanában. Biztos, hogy azok miatt van. Ez nem lehet a valóság...Vagy igen?....Valaki...bárki...magyarázza már el végre, hogy mi folyik itt! Esküszöm, hogy már tényleg, nem értek semmit. Most akkor léteznek...vámpírok?! Ez komoly?...huuhh...nah már csak az hiányzik, hogy pár tünde és kobold is színre lépjen. Ez egyszerűen csodálatos...áhh..áúú..ez nagyon nagyon fájt! Remélem, hogy Ron meghallotta ezt, és azonnal letesz. Igen, az ölébe vett, valószínűleg azt hiszi, hogy nem tudok a saját lábamon menni. Mondjuk, lehet, hogy van benne valami. Igazság szerint nagyon jó érzés...mindig vágytam rá, hogy egyszer a karjaiba vegyen. Valamit mindig éreztem iránta, többet, mint barátit, de most valahogy más volt. Jobban vonzódtam hozzá, mint eddig bármikor. Elszállt minden vágyam, hogy letegyen, inkább azt akartam, hogy mindig így öleljen, hogy ne engedjen el soha. Mintha hozzám tartozna...úgy...mint...soha, senki más....

(Folyt.köv.)

Irina & Darren

Sziasztok!

Egy-két dolgon változtattunk, amint látjátok..reméljük, hogy tetszik nektek. Ezen kívül érdemes az előző rész végét elolvasni mert az is átesett egy kis ,,alakítgatáson". Jó olvasást és szép napot nektek!

Irina & Darren

A múlt titkai I.

A suli kertjében vártam Claire-re. Üldögéltem egy fa alatt, s közben azon tűnődtem, hogy mióta itt vagyok furcsábbnál furcsább dolgok történnek velem. Nos, sosem hittem a természet feletti dolgokban, de néhányszor beleborzongok azokba a dolgokba, amiket egyszerűen nem lehet megmagyarázni. Ez a nyaklánc is. Olyan különös érzés volt amikor abban a szobában megpillantottam. Valami legbelül arra késztetett, hogy elvegyem onnan, és mióta viselem semmi sem olyan, mint azelőtt. Sokszor vannak rémisztő álmaim, szörnyű dolgok történnek velem olyankor. Mintha valaki más testében lennék, és azt csinálnám amit ő akar. Csak képek suhannak át az agyamon, de nem tudom összerakni őket. Egy biztos: ijesztő és hátborzongató. Amint ezeken gondolkodtam, megláttam Claire-t amint sietve közeledik felém. Odaérve hozzám ismét furcsa pillantásokat vetett rám, de különösebben nem törődtem vele. Széles mosollyal az arcomon ránéztem, s ez a mondat csúszott ki a számon: - Nah, indulhatunk a ,,rejtélyes utazásra" ?
-Hát persze, de siessünk, amit mondani szeretnék az nem lesz rövid, ráadásul nem ajánlatos túl későn hazamenned. Az apád már így is nagyon aggódik miattad. Folyton te jársz az eszében, nagyon szeret téged.
-Tudom, hogy milyen. Szereti túlreagálni a dolgokat és...várjunk csak...ezt te...ezt nem... Te nem is ismered! Honnan tudod, hogy mit gondol vagy hogyan érez? Szerintem még sosem találkoztál vele, és nem az a bőbeszédű típus, hogy bárkivel csak úgy elkezdjen csevegni. Ezt magyarázd meg kérlek!-förmedtem rá, hiszen ez az egész egyre jobban megijesztett.
- Nyugodj már meg Anne! Mindent a maga idejében, de itt nem ajánlatos beszélgetünk ezekről, szóval menjünk a kocsimhoz és induljunk már el végre!-mondta kissé ingerülten.
Már közel két órája kocsikáztunk, és folyamatosan azon töprengtem, hogy hová megyünk. Gondoltam megkérdezem meddig tart még az út, nem szeretnék balhét otthon.
- Messze vagyunk még attól a helytől? Kb. két órája megyünk, már rég elhagytuk a várost, és egy erdő mélyén vagyunk. Szóval jó lenne ha mondanál valami biztatót!
De nem válaszolt. -Claire! Figyelsz te rám egyáltalán?!- kiáltottam neki.
-Jaj, ne haragudj! Sajnálom, de annyira elgondolkodtam. Mit is kérdeztél?-szólalt meg zavartan.
-Csak azt, hogy mikor érünk már oda...-mondtam sóhajtozva.
-Egy-két perc. Ne aggódj, nem lesz semmi baj!-nyugtatott, s mire újra megszólalhattam volna, már le is állította a kocsit. Kiszálltam, s körbenéztem. Egy tisztáson voltunk, sosem láttam még.
-Gyere, innen gyalog megyünk tovább!-szólt Claire.
Egy pár perces séta után megpillantottam egy sziklás részt.
-Mi az a hely? Oda megyünk?-kérdezősködtem.
-Azok ott egy vár romjai. Igen, oda megyünk. Ezt szerettem volna megmutatni neked, hisz fogalmad sincs arról, hogy ez múltad része.
-Mi? Ezt nem hiszem el. Most már biztos vagyok benne, hogy ez csak egy átverés, egy rossz vicc...Életemben nem láttam még ezt, sőt... miért lenne bármi közöm hozzá? Nem tudom ki csinálja ezt, de nagyon kezd elegem lenni belőle. Állj meg! Magyarázd el most már, hogy mi ez az egész! Addig esküszöm, hogy nem mész innen sehová!-ordítoztam, s arcom láttán Claire szinte megremegett.
- Anne! Annyira szeretném, hogy higgy nekem! Miért lenne tréfa? Szerinted csak azok a dolgok léteznek, amit látsz? Hát nem...amit az emberek látnak, az semmi ahhoz képest, ami a valóság. Ezért nem beszélhettünk akárhol. Sokan naivak és önzők, gonoszok, és kapzsik. Sosem tudhatják meg a kilétünket! De te...te más vagy. Az igazságot sokáig rejtegették előled, de tőlem megtudhatod, csak hinned kell. Az csak egy mese, egy álca amit te tudsz, s amiben élsz. Hagyhatnám, végignézhetném ahogy szenvedsz, de megígértem, hogy ha egyszer megtalállak, óvni foglak a sötétségtől. Nem hagyom, hogy bárki eltérítsen. A sorsod mi megvan írva, be kell hogy teljesedjen, különben szörnyű dolgok fognak történni. Talán vége lehet az emberi életnek. Örökre megváltozhat a világ, és csak Te vagy képes arra, hogy egyensúlyt teremts. Josephina! Itt az idő, hogy megtudd az igazságot...
(Folytatjuk!)


Irina & Darren

Sziasztok!!:)

Sajnos gondok adódtak az elmúlt hónapokban, ezért nem tudtunk írni, se jelentkezni. Köszönjük a türelmeteket, minden erőnkkel azon leszünk, hogy a következő részt minél hamarabb közzétegyük.:)
Reméljük mindenkinek tetszeni fog és további szép napot nektek!:)

Irina & Darren

A Nyaklánc ereje

Mikor felébredtem, azon törtem a fejem, hogy milyen természetfeletti erővel bírhat a nyaklánc. Felöltöztem és lementem reggelizni. Apa már ott várt engem az étkezőben. És fel is tett nekem egy kérdést, amire nem szívesen mondtam meg az igazat.
- Jó reggelt kislányom!
- Neked is apu!
Ekkor, már éreztem, hogy semmi jó nem sülhet ki abból, amit kérdezni fog.
-Merre jártál késő este? -Mert felmentem a szobádba és sehol sem láttalak!
Most az egyszer muszáj voltam hazudni neki. Hiszen nem mondhattam el, hogy Ronnal voltam, mert biztosan kitalálna valamilyen büntit.
-Őőő...a suli után elmentünk néhány barátommal, egy buliba...-mondtam neki félő hangon. És ő csak annyit mondott, hogy jól van, semmi gond. Gyorsan megettem a reggelit és már siettem is az iskolába. Félúton találkoztam Claire-el. Oda mentem hozzá, és bocsánatot kértem tőle azért, mert nem tudtam elmenni délután hozzá.
-Szia Claire! -Bocsi, hogy nem tudtam tegnap elmenni, de az egész napomat Ronnal töltöttem.
-Semmi baj Anne!
Azzal hátat fordított nekem, s elindult.Nem értem. Miért ilyen furcsa ez a lány mindig? Utána kiabáltam, nem hagytam annyiban a dolgot:
-Mi a baj Claire? Várj már kérlek! Valamit igazán mondhatnál!
Nem válaszolt... Én meg csak álltam, azt sem tudtam, hogy mi történik.
-Nem lenne kedved most eljönni velem az erdőbe Anne? - kérdezte furcsa hangon.
-Hát..nem is tudom....
-Naaa..gyere...nem lesz semmi gond. Te akartál annyira beszélgetni.
Nem akartam menni, és lógni a suliból...de..szerintem köze lehetett a nyaklánchoz, ezért beleegyeztem, hogy elmegyek vele. Amikor odaértünk, minden olyan más lett...minden elcsendesült.
-Anne...figyelj! Tudom, hogy megbízhatok benned, ezért is mondom el neked amire kíváncsi vagy már egy ideje. Sokszor furának vagy ijesztőnek tűnhetek, de nem kell félned tőlem...-kezdte Claire, de a szavaiba vágtam.
-Nem! Fogalmad sincs, milyen ez nekem...fogalmad sincs, hogy mit érzek, amikor szinte lángol a szemed és úgy nézel rám , mintha azonnal meg akarnál ölni. Nem értem, hogy mi történik...esküszöm kezdem azt hinni, hogy valami nincs rendben veled!-támadtam le dühösen.
-Én...én annyira sajnálom! Tudtam, hogy okos lány vagy, és előbb utóbb feltűnik majd neked, hogy nem vagyok olyan, mint az átlagos emberek. Mert nem is vagyok ember...Anne...én nem vagyok más, mint...-ekkor megszólalt a telefonom. Ron volt az. Felvettem és mire odanéztem Claire már el is tűnt.
Mindenképp találkozni akart velem, még aznap! Nem tudtam mit mondjak, hisz nagyon érdekelt az, amibe Claire belekezdett. Nem mondtam neki semmit biztosra, csak hogy majd visszatérünk rá. Elsiettem a termembe, majd egy óra múlva felhívtam Claire-t, hogy jó lenne ha végig mondaná azt, amibe belekezdett. Nem tiltakozott egy percig sem, azt mondta várjam meg suli után és mindent megbeszélünk. Remélem most végre mindent megtudok a nyakláncról és róla is... (Folytatjuk)


Irina & Darren

A Nagy Találkozás

Amikor Claire elmondta nekem, hogy ez a nyaklánc valaha
Gabriel Arkangyalé volt, azóta csak azon töröm a fejem, hogy milyen képességgel bírhat. Hiába Szkeptikus voltam ezekkel a mágikus dolgokkal szemben, de valahogy úgy éreztem, mintha kezdene hozzámnőni a lánc. De sebaj...majd délután hátha mutat valami olyasmit, amiről hihetőbb lesz a dolog. Mert most ugyebár át kell mennem Ronékhoz. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy melyik ruhámat vegyem fel, a nagy találkozásra. Ahogy nézegettem a ruháimat, csak egy olyan előkelő volt, ami pont arra az alkalomra illett. Sötét színű volt, a kivágásánál, gyöngyök sorakoztak...na de mostmár elég a beszédből!...Át kell mennem Ron-hoz. Még megigazítotam magamon a ruhát, és már indultam is. Ahogy odaértem, láthattam azt a gyönyörű szép házukat. Két  emelet magas volt, a szinesítés, olyan narancssárgás lehetett...a kapuk vasból lehettek, és feketék voltak. Odaálltam az ajtóhoz, és bekopogtam...remélve, hogy Ron nyitja majd ki az ajtót. De tévedtem. Egy lány volt az, aki nagyon szép volt. Sötét barna haja, csak úgy lobogott a szélben. És illedelmesen bemutatkozott.
-Szia! Janette Peterson-nak hívnak. 
Már hirtelen, kezdtem azt hinni, hogy Ron egyik barátnője, de mégsem..talán, a huga lehetett.
-Szia! Engem Josephinának hívnak.
-Ron itthon van? Kérdeztem vidám hangon.
-Persze! Gyere be nyugodtan.
Amikor beléptem a házba, a szám tátva maradt. Egyszerűen, nem akartam hinni a szememnek. Ez olyan volt nekem, mint valami kis mesébe csöppentem volna. Azt hittem, hogy csak álmodom az egészet. A ház belseje nagyon gyönyörű volt. Mindenféle díszletek voltak benne. Aztán mikor Ron lejött az emeletről, megfogta a kezem és körbevezetett. Mindent olyan jónak, és tökéletesnek találtam. Felvitt a szobájába, ami az emeleten van. Bementünk és leültetett az ágyára. A kezébe vett valamit. 2 darab jegy volt az. Megkérdezte tőlem, hogy nem-e mennék el vele a ma esti koncertre. Én, meg persze, hogy igent mondtam neki mivel nagyon szeretem... Lassan beesteledett, és nekem haza kellett mennem. Megköszöntem, ezt a szép napot Ronnak, ő adott nekem egy puszit, én meg annyira elvörösödtem, mint egy alma. Gyorsan hazaszaladtam és lefeküdtem az ágyamba. 

A Rejtélyes Nyaklánc

Mikor felébredtem, az első dolgom az volt, hogy utána járjak az interneten, ennek a régi nyakláncnak. Olyan ezüstözött színű volt, és a közepében, egy vöröses színű gyöngy, vagy valami gyémánt lehetett. De nagyon hasonlított, egy kereszthez. Rákerestem az interneten, és ott azt írja, hogy a kereszteket, fából, és kőből is készítették...de ez egyik sem volt...ez inkább fém volt. tíz perc elteltével, találtam, egy másik oldalt...és ott volt ez a kereszthez hasonló nyaklánc. A neve Angyali kereszt. 1731-körül jelent meg, ez a szimbólum, ami fém, és fa keveréke volt...jelenleg, csak enyi érdekességet tudtam meg róla, de még azt ki kell derítenem, hogy kié lehetett...Csak már siettem, mert ma Claire-el megbeszéltem, egy találkozót, annak az érdekében, hogy nem-e tud valamit a keresztről. Tehát elindultam. Ahogy megérkeztem, Claire nagyot nézett rám, és a keresztemre.
-Anne, honnan van ez a kereszt?..kérdezte egy kicsit remegő hangon.
-Hát...a tegnapi bálon találtam, az egyik szobában, és annyira megtetszett, hogy elhoztam...reméltem, hogy te tudsz mondani nekem, róla valami fontos információt!
Claire, vagy két percig, meg sem szólalt. De én már azért is rákérdeztem.
-Mi a baj?
-ööö...semmi...megnézhetném a nyakláncot?
-Persze!
Odaadtam neki, és amikor megfogta, mintha ugyan az történne vele, mint velem tegnap a bálon. Hófehérre sápadt az arca, de nem tudom, hogy mitől. Utána visszaadta a kezembe a láncot, és elkezdte mesélni, hogy honnan van ez a kereszt.
-Figyelj Anne...én sokat járok könyvtárba, és olvastam már erről a keresztről...és higgyj nekem, hogy ez a lánc, nem más, mint az egyik Arkangyalé.
-Arkangyal?...Kérdeztem döbbenten.
-Igen!
-És mik azok az arkangyalok?
-Hát...ők magas rangú angyalok. Hét Arkangyalt ismer, a mi vallásunk, akik a legismertebbek: Raphael, Gabriel, Michael, és Uriel.
-A másik három neve, az már bizonytalan.
-Rendben...értem Claire, köszi, hogy elmondtad ezeket nekem.
-Várj Anne!...Még nem is mondtam, hogy ez a nyaklánc, melyik Arkangyalé volt.
-Akkor mondd!! 
-Gabrielé...Ő az Erő, és a remény angyala. A követői, pedig papok.-És aki a nyakláncát hordja, az nagy erőre tesz szert, ha hiszed, ha nem.
-Hát figyi Claire, én az ilyenekbe, aligha tudok hinni.
-Nem baj Anne! Holnap találkozzunk az erdőben, és mutatok neked valamit.... jó?
-Rendben. válaszoltam, olyan szkeptikusan. Mert én nem hiszek az ilyen varázslatokban.
-Akkor jó! Holnap délután 5 órakkor megfelel neked?
-Persze!
Amikor egy fél másodpercre hátranéztem, és utána vissza, Claire azon nyomban eltűnt...nem tudom, hogy hogy csinálja ezeket. Jézusom...elfeledkeztem arról, hogy Ron meghívott ma hozzájuk...na nem baj, majd holnap reggel átnézek, mert délután Claire-el leszek.            

A bál után

1999. szeptember 11.




Kedves naplóm!
Nagyon érdekes estém volt tegnap. Egyre jobban megbizonyosodom abban, hogy itt valami tényleg nincs rendjén a barátaimmal...El is mesélem neked, hogy mi történt.


Ron megjött értem, és amikor meglátott, nem tudta levenni rólam a szemét. Talán azért, mert anyukám egyik ruháját vettem fel. Nagyon szép. Sötétkék, hosszú és gyönyörű kövekkel van díszítve a kivágásánál. Na jó, ez annyira nem is lényeges, hanem inkább az, hogy mi történt az este folyamán.
Megérkeztünk a bál helyszínére. Egy nagyon régi de mesés kastélyszállóban tartották az rendezvényt. Tetszett a hely, tele volt titokzatos szobákkal az emelet. Az egyikben találtam is valamit, ami nagyon rejtélyes és talán megváltoztatja az egész hátralévő életemet.

Ahogy beléptem, a szobába, olyan érzés fogott el, mintha valami taszítana belűlről...de nem foglalkoztam vele.Megláttam egy nyakláncot, és nem bírtam róla levenni a szememet. Nagyon réginek tűnt, de az engem nem érdekelt...megfogtam, és beletettem a nyakamba...azután, egy kép jelent meg előttem, szerintem, valami látomás volt.
Először nagyon megijedtem, de utána elgondolkoztam azon, hogy csak a koktél az oka. Azután lementem Ronékhoz, és nem törődtem semmi mással, csak vele...Amikor rámnézett, azokkal a gyönyörű szemeivel, annyira kipirultam, hogy még én magam sem hittem volna, hogy ennyire kellemetlen helyzetbe kerülök.
-Kijönnél velem egy kicsit Anne?...Kérdezte Ron. Mikor már azt sem tudtam, hogy hol is vagyok.
-Persze! Szerintem, valamit kérdezni akart tőlem.
-Holnap eljönnél hozzánk?...Szeretnélek bemutatni a családomnak.
Ezen nagyon elgondolkodtam, és mondtam neki, hogy még átgondolom.
Aztán visszamentünk a bálba, és addig táncoltunk, ameddig csak a lábunk bírta. Csak egy dolog van, ami nem hagy nyugodni.Ez a nyaklánc. De sebaj, majd holnap kiderítem, és utána járok, hogy kié lehetett. Ron hazakísért, és kaptam tőle egy puszit, életemben először. Annyira boldog voltam, hogy ezt a pillanatot, senki sem ronthatta volna el, csak az apám. 
De szerencsére ő már réges rég aludt.


Irina & Darren                  

Egy héttel később....

1999. szeptember 10.


Most este 7 óra van. Folytatom a naplómat.
Már vége a hétnek,  és egyre jobban beilleszkedtem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fog menni. Mindezt Ron-nak köszönhetem. Ha ő nem lenne, fogalmam sincs, mit tettem volna. Nagyon boldog vagyok, hiszen apa megengedte, hogy elmenjek a  tanévnyitó bálra. Most jut eszembe, hogy Ronald 8-ra itt lesz értem,
és még sehol sem tartok...Nembaj, majd várakozik picit, addig leírom mi történt velem a héten.
Nos, a második nap már minden könnyebben ment. Jól megbarátkoztam az osztály társaimmal,
és úgy gondolom, hogy talán meg is szerettek egy picit. Az egész hét, mondhatni unalmasan telt, csak egyik bemutatkozás a másik után, a kérdezgetések stb.. stb..
De volt egy nap amit szerintem egész életemben nem fogok elfelejteni. Csütörtökön későn jöttem haza, mert a
kémia tanárom benn tartott minket délután, mivel újabb kísérleteket mutatott be. Utálom a kémiát, de muszáj volt ott maradnom, mivel a papa nagyon mérges lett volna rám. Így hát 5 körül indultam haza. Egyedül mentem, mert
mindenkinek dolga akadt. Az úton nagyon sötét volt, kicsit féltem is. A külvárosban lakunk és elég messze a sulitól. Körülbelül egy óra mire hazaérek. Szóval igyekeztem hazafelé és lábaimat egyre gyorsabban kapkodtam. Az úton kétoldalt fák vannak, és őszintén szólva nagyon félelmetesek. Pár denevér is elszállt felettem akkor kicsit meg is ugrottam. Akkor történt az, ami megrémisztett. Ahogy félre néztem, a fák között alakokat vettem észre. Fogalmam sem volt, kik lehetnek azok, de a szívem még gyorsabban vert. Odanézni sem mertem, de valami mégis arra késztetett, hogy közelebb menjek, s megtudjam kik azok. Elbújtam egy nagyobb fánál és kíváncsian figyeltem a dolgokat. Ekkor megpillantottam egy ismerős arcot. Claire volt az.
-Jézusom, vajon mit csinálhat itt ilyenkor? És kik a többiek?- kérdeztem magamtól.
Erőt vettem magamon, és oda indultam. Gondoltam nem történhet semmi, hiszen Claire a barátnőm, biztosan örülni fog majd nekem és meg is kérdezem tőle, hogy miért nem maradt kémián.
Amint közeledtem feléjük, minden elcsendesült, s a többi alak már el is tűnt egy szempillantás alatt.
- Szia! Te mit csinálsz itt ilyenkor?-kérdeztem meglepődötten.
- Sziiiiaaaa Anne! Neked már otthon kéne lenned, nemde?- szólt vissza Claire, kicsit fura hangnemmel.
- A tanár azt kérte, hogy maradjunk benn, mert újabb kísérleteket mutat. Te is tudod milyen. De még mindig nem válaszoltál nekem. Kik voltak azok, és miért vagy itt?
- Ők csak a barátaim voltak egy másik városból. Semmi különöset nem csináltunk, csak találtunk itt egy döglött baglyot és az volt annyira érdekes.
- Ohh..értem. Megnézhetem?
- Persze, de nehogy megijedj!
Ekkor megpillantottam a halott kis állatot. Szörnyű látvány volt. A földön körülötte csak vért láttam.
- Ez tényleg csúnya. Mi történhetett vele?
- Nem tudjuk. Mi is pont ezt akartuk kideríteni, de akkor jöttél te és a barátaim nem nagyon szeretnek ismerkedni. Ők másabbak, mint mi. Na de nekem mennem kell, várnak már otthon. Holnap majd találkozhatunk, ha gondolod. Jó éjt! Szia!
- Rendben. Szia! Neked is jó éjt!
Ezután elindultam, de a fejemből még most sem megy ki a dolog. Miért másabbak a barátai? Miért érdekelte őket egy bagoly? És miért volt annyira furcsa Claire arca? A szemei....
Uh...csengettek. Megjött Ron. Én meg még sehol sem tartok. Gyorsan megyek és felkapok valamit.
Holnap folytatlak kedves naplóm.


Irina & Darren

A beilleszkedés

1999.szeptember 5.




Már késő este van, azt hiszem olyan 11 óra körül lehet. Apa még nincs itthon, talán megint megbeszélése van a gyárban. Kicsit fáradt vagyok, hisz a mai nap volt az első a sulimban. Már aludnom kéne, de mégis leírom, hogy mi történt velem.


Reggel 7-kor indultam, kicsit féltem, de útközben találkoztam Ronald-al, és akkor már biztonságosabbnak tűnt minden. Az iskola hatalmas volt, már messziről láttam a fehér falait. Azt hiszem, 3 emelet magas lehet. Az ajtó előtt rengeteg tanuló állt, és érdeklődően figyeltek minket. Ronald megfogta a kezem, és a fülembe suttogott: - Ne izgulj már annyira! Nem lesz semmi gond.
Tudtam, hogy ő csak a jót akarja nekem, így próbáltam bátrabbnak tűnni, s belenézni a többiek szemébe.
Beléptünk a suliba, s a szívem egyre gyorsabban vert. Észre sem vettem, hogy Ronald hirtelen félrehúz és kiabál a folyosó végére. Odamentünk, és ő bemutatott a barátainak.
-Sziasztok! Ő itt Josephina, nagyon jó barátom.
-Hello! Én Adam vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.
-Szia! Claire vagyok, örvendek!
Én szinte meg sem tudtam szólalni, annyira gyorsan történt minden.
-Őőőő...Sziasztok! Én is nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek.
-Kiskorom óta ismerjük egymást, szerintem jól meglesz veletek-mondta Ronald, és elsietett a tantermébe.
A barátai nagyon kedvesek voltak, körbevezettek és segítettek nekem mindenben. Közülük talán Claire volt az, aki nyugodtabbnak tűnt, mert a többiek elég fura módon viselkedtek...
Nos, amikor véget értek az óráim, Ron az ajtó előtt megvárt és együtt jöttünk haza. Kérdezgette, hogy hogyan éreztem magam és milyenek a barátai. Én csak az igazat mondtam el, hogy furán viselkedtek és, hogy Claire szinte már túlságosan is kedves volt velem. Ő csak azt mondta, hogy ebben nincs semmi különös, ők ilyen jó fejek. Mielőtt bejöttem, még a ház előtt megpuszilt és azt mondta: - Álmodj szépeket Anne!
Ez a mondat nagyon megnyugtató volt számomra és örülök, hogy ő az én legjobb barátom.


Nah, már nagyon álmos vagyok, többet most nem írok...Holnap majd részletesebben.
Remélem megvársz kedves naplóm...

I. Fejezet

A kezdetek






Nos én egy 17 éves lány vagyok aki most kezdi el írni első naplóját.


1982.március 23-án születtem Edinburgh-ben, mint Josephina Anne Alexander. Az édesanyámról nem sokat, szinte semmit sem tudok, mert ő a születésem napján meghalt. Ezután tehát az édesapám nevelt és vigyázott rám. Olykor már túlságosan is. Az emberek nem voltak velem barátságosak, sőt inkább ellenszenvesek, egyet kivéve: Ronald Peterson-t. Ő már kiskorom óta belém volt zúgva. Sosem kérdezgetett, nem zaklatott, pedig majd megőrült értem. A Peterson család eléggé fennhéjázó és előkelő család volt. Hatalmas házuk, mintha a levegőbe épült volna. Engem mégsem tartott vissza semmi attól, hogy találkozzak az egyetlen barátommal. Minden nap együtt játszottunk és viccelődtünk. Olyankor felszabadultnak éreztem magam, és ha csak egy percre is, de megfeledkeztem az engem ért csalódásokról, fájdalmakról. Sajnos ez nem tarthatott örökké, hiszen az édesapám éles ellentétben állt az ő családjával már hosszú évek óta. Sosem tudtam az okát, és nem is mertem megkérdezni, mivel olyankor nagyon bosszús lett a papa. Lassan eljön az a nap, amikor elkezdődik az iskola, és amitől már annyira félek. Nem tudom, milyen leszek majd mások szemében, de igyekszem a legjobb benyomást kelteni....

Előszó

"Az élet nem arra való, hogy mindig jól járjunk. Az életbe bele kell férnie kudarcoknak, vereségeknek, újrakezdéseknek is. Ez kifejleszt bennünk olyan tulajdonságokat, lehetőségeket, megismeréseket, amelyek a mindig párnázott úton rejtve maradnának."